A tizenhetedik születésnapomon keződött minden. Hihetetlen nagy bulit csaptunk, talán túl nagyot... Hajnalban teljesen részegen indultam haza. Jól ismertem az utat haza felé Deanéktől, de még is eltévedtem. Akkor jött velem szemben Ő... Azt mondta haza visz... Elrabolt. Észre sem vettem, hogy nem a házunk felé megyünk. Csak ültem a kocsiban és néztem a sötét eget. Leparkolt egy hatalmas fehér ház elött.

- Én nem itt lakom.
- Mától ez az otthonod...

Azóta – majdnem egy éve – a fogja vagyok. De megmondom őszintén, hogy jobban bánik velem, mint a tulajdon szüleim. Apa alkoholista, anya valahol Észak-Karolínában él és három évente egyszer hív fel. Apa új nője valami lecsúszott drogos kurva. Utáltam őket.

Azon a napon, amikor elöször találkoztam vele még gyűlültem Őt tiszta szívemből. Elrabolt. Egy emberrabló féregnek tartottam. Hetekig nem mehettem ki a szobámból. Csak ültem és olvastam a könyveket amiket behozott nekem. Sosem mondta el, hogy miért kell itt lennem. Hónapok múlva már az udvarra is kiengedett, persze felügyelettel. De eszem ágában semvolt megszökni. Egy villában éltem, mindenem meg volt. Elég abszurd helyzet, és az még abszurdabb, hogy élvezem.

Tom – a fogva tartóm, vagy inkább a megementőm – egy igazi nőcsábász. Minden este más nők sikolyaira, sóhajaira és nyögéseire alszok el. Mondanom sem kell, hogy mind enyhén kurva kinézetű. Nagy mellek, szőke haj, műkörmök, "ki van mindenem" ruhák... Fogalmam sincs, hogy miért rabolt el akkor... Hátközépig érő sötétbarna hajam van és sokkal inkább fiús tipus vagyok. Sosem volt még a lábamon magassarkú.

Tom nekem olyan, mintha a lakótársam lenne. Nem nevezném barátnak, sem szülőnek... Csak élünk egymás mellet. Sokszor kérdezte, hogy haza akarok e menni, a válaszom mindig egyértelmű volt: Nem. Megbízik bennem. Tudja, hogy nem mennék el. Más fejvesztve menekülne tőle, hisz emberrabló, de én élvezem ezt a helyzetet. Minden reggel elvisz az iskolába, és haza hoz. Ha bármi kell elvisz a boltba, megvárja míg végzek és szépen haza kísér. Természetesen már nem Californiában, hanem New Yorkban élünk. "Ne keltsünk feltűnést" címszó alatt. No meg persze azért, hogy véletlenül se szökjek el tőle.

Tudom, hogy szüksége van rám, hisz én főzök, mosok és általában takarítok. Nem a cselédje vagyok, de sokszor rámparancsol, hogy csináljam meg ezt-azt. Tulajdonképpen egy egészséges emberrabló-fogva tartott viszony van köztünk.

1 hónap múlva lesz a szülinapom. 1 hónap és 1 nap múlva hajnali fél 3-kor lesz egy éve, hogy elrabolt. Rossz ezt így kimondani, de higgyétek el, hogy sokkal jobb így, mint otthon.

2011. április 8. - csütörtök

Az ablakomon betűző napfényre keltem. Az órám 6:00-t mutatott. Elmentem gyorsan lezuhanyozni, felkentem a sminekmet és össze kötöttem a hajamat. Fél hétkor kimentem a konyhába és főztem két kávét. Egyet duplán, sok tejjel és cukorral a másikat pedig tejszínhabbal és cukorral. Éppen neki álltam az omlett sütésnek, amikor Tom battyogott le az emeletről egy szál alsó gatyában. Kizárta a bejárati ajtót, majd ledobta magát az étkezőasztalhoz és engem figyelt.

- Jó reggelt. - köszöntem neki és elé toltam a szokásos reggeli dupla kávéját.
- Jobbat. - morogta. Gyorsan megittam a saját kávémat, majd elé tettem a friss reggelit. Ő csak bólintott.
- Narancslét? - kérdeztem tőle és már nyúltam is a narancslés üveg felé. Úgy is tudtam, hogy kér. Ez a kedvence... Nem válaszolt. Kiöntöttem egy jó nagy pohár gyümölcslét, dobtam bele pár jégkockát és elé tettem. Nem is vártam, hogy megköszönje. Sosem szokta.

Ledobtam magamról a köntösömet a szobámban és felöltöztem. Mára egy szürke nadrágot, fekete tornacipőt és egy szürke trikót választottam. Bedobáltam a könyveimet a táskámba és kimentem az ebédlőbe. Tom még mindig a konyhaasztalnál üllt és ahogy hallotam – persze nem szoktam hallgatózni – valami nőcskével beszélgetett. Vágtam magamnak két szelet kenyeret, gondosan megkentem vajjal, tettem rá salátát, paradicsomot és felvágottat. Becsomagoltam egy szalvétába, majd az uszonnásdobozomba raktam és azt elsüllyesztettem a táskám mélyébe.

- Indulunk. - szólt be Tom a szobámba 7:30-kor. Röpke tizenöt perc alatt az iskolánál voltunk.
- Szia. - köszöntem el. - Fél kettőkor végzek. - Ő csak bólintott és elhajtott a kocsijával.

Az iskolában mindenki úgy tudta, hogy Tom a nagybátyám és azért nála lakok, mert a szüleim autóbalesetben meghaltak. Ez majdnem igaz... A szüleim számomra tényleg meghaltak, csupán Tom nem a rokonom. Mostmár nem tudnám elképzelni nélküle az életemet. Tudom, hogy furcsa kijelentés ez. De nagyon hozzászoktam ehhez az egészhez egy év alatt. Ezerszer jobb, mint otthon...

A suli csupa kín és szenedés volt. Fizikából tz-t írtunk, de nem féltem, mert tudtam az anyagot. Nem vagy az a trehány tanauló. Nem szégyenlem, hogy szorgalmas vagyok. Otthon – mármint Tomnál – úgy sem tudok mást csinálni, csak tanulni tudok szinte. Persze van egy csomó könyvem, újságom és tv-m, de pl telefonom és számítógépem nincs. "Elővigyázatosság" – hát persze. Szerintem ő is jól tudja, hogy nem szöknék meg...